Kettős állampolgárság:

egy újjászületni vágyó nemzet akarata

Zabolai Csekme Éva*

Zorán Zsivkovics, szerb kormányfő kijelentése, hogy Belgrádnak nem lenne kifogása a délvidéki magyarok kettős állampolgársága ellen, egy új fejezetet nyitott a magyar nemzet történelmében. A jelenlegi magyar kormánynak ezáltal megadatott az a csodálatos lehetőség, hogy enyhítse a trianoni szétdaraboltság által teremtett öntudathasadást, mely megcsorbított önbizalmunk és önbecslésünk, valamint az ebből eredő nemzeti sikertelenségünk alapja. Sajnos az öröm és a lehetőség megragadása helyett először egy megdöbbentő elutasításnak lehettünk tanúi, mely a kommunista diktatúra szellemének továbbéléséről tanúskodott. Nem felejthetjük el, hogy Magyarország kommunista kormányainak egyik legnagyobb bűne az volt, hogy mind jogilag, mind a közvéleményben elidegenítették egymástól a nemzet különböző részeit; mi több, az elszakított területeken élő nemzetrészek puszta létezését is megtorlásokkal iktatták ki az ország polgárainak tudatából. Az elutasító érvek után való kapkodásnak is ez a magyarázata. Most úgy néz ki, hogy olvad a jég, miután az eddig felhozott elutasító érvek mindegyikét cáfolni lehetett.

Elsőként azzal érvelt a külügyminisztérium, hogy az Európai Unió nem nézné jó szemmel a kettős állampolgárság megadását. Ez ellen szól az a tény, hogy az EU 15 tagállama közül 11 elismeri a kettős vagy többes állampolgárságot beleértve az Unión kívül eső országokkal is. A magyarországi gyakorlat is ellentmond ennek, hiszen sok olyan külföldön élő magyar rendelkezik kettős állampolgársággal, aki az EU országain belül vagy kívül él. Mi több, az Európa Tanács által 1997-ben elfogadott és Magyarországon 2002. március 1-én törvény erejére emelt Európai Egyezmény az Állampolgárságról leszögezi, hogy „minden állam saját joga szerint határozza meg, hogy kik az ő állampolgárai”. (3. cikk, 1 bekezdés) Természetesen minden állam maga határozza meg azt is, hogy milyen következményeket fűz ahhoz a tényhez, hogy egy állampolgára egy másik állampolgárságot is megszerez. Ukrajna alkotmánya például nem teszi lehetővé a kettős állampolgárságot, így Kárpátalja esetében az a legjobb megoldás, amiről lengyel barátaink jó példája nyomán már meg is született az egyezmény: ingyenes, hosszúlejáratú vízum az ukrán- és vízummentesség a magyar állampolgárok részére. A Schengeni egyezmény lehetőséget ad ilyen kivételek tételére.

Fontos felfigyelni arra is, hogy az EU nagy hangsúlyt helyez egy olyan légkör megteremtésére, amely a stabilitást és a nemzetek békés együttélését segíti elő. Ez az alapelv vezérelte az Európa Tanácsot is, amikor elfogadta a 2003/1334 sz. határozatot (2003. június 24.), melynek címe „Az autonóm régiók tapasztalata, mint konfliktusmegoldást sugalmazó ihletforrás Európában”. A kettős állampolgárság bevezetése szintén hozzájárulna ahhoz az identitáserősítéshez, amely a népek egymás tiszteletén alapuló együttélésének egyik feltétele.

A másik kifogás az 1947-ben aláírt Párizsi békeszerződésre való hivatkozás volt. De aki olvasni tud, utánanézhet és rájöhet, hogy az a szó, hogy „állampolgárság” a Párizsi békeszerződésben még csak nem is szerepel.

Ez után következett az a megjegyzés, hogy a magyar állampolgársági törvény nem teszi lehetővé a kettős állampolgárság megadását. Vajon miért áll az 1993. évi LV. törvény a magyar állampolgárságról 2.§ 2. bekezdésében a következő szöveg: „Azt a magyar állampolgárt, aki egyidejűleg más államnak is állampolgára – ha a törvény másként nem rendelkezik -, a magyar jog alkalmazása szempontjából magyar állampolgárnak kell tekinteni.”

Amikor ez a kifogás sem bizonyult tarthatónak, akkor kerítettek sort a gazdasági ürügyekre, miszerint Magyarország nem tudná vállalni több százezer határokon kívül élő magyar nyugdíj és társadalombiztosítását. Persze ezt a délvidéki magyarok nem kérték és nem is kérhették, hiszen az állampolgárság nem jár sem automatikus nyugdíjfizetéssel, sem pedig automatikus társadalmi ellátásokkal. Az EU törvényei szerint mindenki onnan kapja nyugdíját, ahol dolgozott és az a biztosító fizeti az orvosi ellátást, ahol a szóban forgó személy biztosítva van. Az EU tagországain kívül országok közti kétoldalú megállapodásra van szükség ahhoz, hogy azon ország, amelyben valaki dolgozott, átutalja a nyugdíjat egy másik országba, ha ez a személy nyugdíjas korát egy másik országban szeretné tölteni. Az áttelepülés pedig még az EU országain belül is csak akkor lehetséges, ha az illető bizonyítani tudja, hogy megélhetése biztosítva van.

A kettős állampolgárságot megakadályozni kívánók érvei közül nem maradt ki a szavazati jogra való hivatkozás sem. Ez az ürügy azért sem érthető, mert a Magyarországon jelenleg érvényben lévő szavazási törvény a szavazati jogot nem csak állampolgárságtól, hanem lakóhelytől és jelenléttől is függővé teszi. Még az állandó magyarországi lakóhellyel rendelkező de külföldön szolgálatot teljesítő magyar diplomaták sem szavazhatnak, ha a szavazás pillanatában nem tartózkodnak Magyarországon.

Az összes ellenérv közül talán az a legsértőbb, amelyik azzal riogatja a magyar közvéleményt, hogy a kettős állampolgárság megadása nagyméretű áttelepülést fog magával vonni. Nézzük csak a tényeket. A jelenlegi törvény a magyar állampolgárságról 4§ (3) bekezdése szerint „kedvezményesen honosítható az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem magyar állampolgár, aki a kérelem előterjesztésekor legalább egy éve Magyarországon lakik, és felmenője magyar állampolgár volt”. Ha tehát egy délvidéki magyar áttelepül Magyarországra, mert ott megélhetése biztosítva van, egy év leteltével kérvényezheti a magyar állampolgárságot. Jelenleg azonban pontosan azért szükséges a magyar törvény módosítása, hogy a magyar állampolgárság megszerzése áttelepülés nélkül is elérhető legyen azon magát magyar nemzetiségűnek valló személyek számára, akik felmenője magyar állampolgár volt. Ez természetesen nem jelent kollektív állampolgárságot, de erről soha nem is volt szó. A kollektív állampolgárság minden alapot nélkülöző emlegetése kizárólag a fent említett riogatás célját szolgálta. Sokak meggyőződését osztom akkor, amikor azon véleményen vagyok, hogy pontosan akkor lehetünk nagyobb méretű áttelepüléseknek tanúi, ha a délvidéki magyarok kalitkába zárva érzik magukat. A szülőföldön való boldogulás megkönnyítése és nem a már eddig is sokat szenvedett nemzettársaink életének nehezebbé tétele segítheti elő azt, hogy az elszakított területeken élő magyarság ne hagyja el otthonát.

Amikor mindezen ellenérvek visszautasításra találtak, a külügyminisztérium arra hivatkozott, hogy csak olyan államok adhatnak etnikai alapon állampolgárságot, amelyek nem ratifikálták az Európai egyezményt az állampolgárságról. Ez az Egyezmény ugyanis két olyan bekezdést tartalmaz, amely a diszkrimnáció tilalma” címet kapta.

„1. A részes államok állampolgárságra vonatkozó szabályai nem tartalmazhatnak megkülönböztetést vagy nem foglalhatnak magukban semmilyen olyan gyakorlatot, amely kimeríti a nemen, valláson, fajon, bőrszínen vagy nemzeti vagy etnikai származáson alapuló diszkriminációt.

2. Minden részes államot a diszkrimináció tilalmának elve vezérel állampolgárai tekintetében, függetlenül attól, hogy ők születésüknél fogva állampolgárok-e, vagy az állam állampolgárságát később szerezték meg.”

Minden logikusan gondolkodó személy számára magától értődő az, hogy egy ilyen tilalom csak a jus soli alapon megadott állampolgárságra vonatkozhat, nem pedig a jus sanguinis alapján megadottra, hiszen ez utóbbi a vérségi, más szóval etnikai hovatartozást veszi figyelembe. Az EU tagországaiban mindkét jogi alap elismert. Maga az Európa Tanács erősíti ezt meg abban a dokumentumban, melynek címe „Magyarázó jelentés az állampolgárságról szóló európai egyezményhez”. Ez a jelentés leírja az egyezmény megszületésének történelmi hátterét és megmagyarázza a cikkek és az ezeken belül használt szavak értelmét. Tudnivaló, hogy egy egyezmény kidolgozásakor minden nemzetközi szervezet ügyel arra, hogy az egyezményben foglaltak ne mondjanak ellent egy másik, már korábban elfogadott egyezménynek. Ezért vesznek fel olyan kulcsszavakat, amelyek más egyezményekben fontos szerepet játszanak. Az 5. cikk magyarázata tehát a következőket tartalmazza:

„Ez a bekezdés figyelembe veszi az ECHR [Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja – Szerk.] 14 cikkét, amely a „diszkrimináció” kifejezést használja, valamint az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjának 2. cikkét, ami a „megkülönböztetés” kifejezést használja.

Azonban az állampolgárság tulajdonításának jellege már önmagában is megköveteli az államoktól, hogy meghatározzanak bizonyos követelményeket saját állampolgáraik meghatározásához. Ezek a követelmények, adott esetben, kedvezőbb eljárást eredményezhetnek az állampolgárság terén. A megkülönböztetés vagy preferenciális elbánás indokolt jogalapjaira vonatkozó gyakori példák közé tartozik a nemzeti nyelv ismeretének megszerzése a honosításhoz, és a származás vagy születési hely [kiemelés a szerzőtől] miatti támogatott állampolgárság-szerzés.”

Továbbá: „A „nemzeti vagy etnikai származás” kifejezés az 1966 évi, a Faji Diszkrimináció Minden Formájának Megszűntetéséről szóló Egyezmény 1. cikkére, és az ECHR 14. cikkének egy részére épül. …az ECHR-nek nem volt célja, hogy állampolgársági ügyeket öleljen fel, a 14. cikkben foglalt diszkriminációs alapok összessége csak az abban az Egyezményben foglalt jogok és szabadságjogok tekintetében helyénvaló.”

A 2. cikkben használt „vezérel” kifejezés „szándéknyilatkozatot jelez, és nem egy kötelező szabályt, amelyet minden esetben követni kell. Ezen bekezdés célja, hogy megszűntesse a jogszabályok diszkriminatív alkalmazását állampolgársági ügyekben a születéstől fogva állampolgárok és más állampolgárok között, ideértve a honosított személyeket is.”

A „Magyarázó jelentés” hivatalos magyar fordításának itt idézett mondatai világossá teszik azt, hogy az európai intézmények elismerik az etnikai alapon megadott állampolgárság tényét. Ezt a tényt bizonyítja Portugália állampolgársági törvénye is. Portugália ugyanis egyike annak a hat EU tagállamnak, amely az Egyezményt 2003 augusztus 25. előtt ratifikálta. A portugál állampolgársági törvény szerint az állampolgárság megszerzéséhez hat vagy tíz évig kell portugáliai vagy portugál adminisztáció alatt lévő területen, hatályos tartózkodási engedéllyel élni, attól függően, hogy az illető egy portugálul beszélő országból jön-e, vagy nem. Ettől a feltételtől mentesek azonban azon személyek, akik (1) valaha portugál állampolgárok voltak; (2) elismerten portugál származásúak; (3) olyan közösségek tagjai, akik portugál elődökkel rendelkeznek; és (4) akik Portugáliának szolgálatot tettek, vagy tőlük szolgálatot kértek. (Portugál állampolgársági törvény 6.§) Továbbá, portugál állampolgárságukat azok veszítik el, akik egy másik állampolgárság megszerzése után kijelentik, hogy nem kívánnak portugál állampolgárok lenni. (8.§)

Sokan szakmai kérdésnek tekintik a kettős állampolgárság ügyét, és mindent megpróbálnak felkutatni, ami esetleg ennek útjában állna. Pedig a kettős állampolgárság kérdése elsősorban nem szakmai, hanem nemzetstratégiai kérdés. És itt van a kutya elásva. Nem (csak) a szakmai ismeretek hiányossága, hanem elsősorban a politikai akarat hiánya és a nem létező nemzetstratégia vezethetett egy olyan helyzethez, amely az egész nemzetre nézve megalázó. Hogyan állhatja meg a helyét az Európai Unióban – melynek országai mind kizárólag a saját érdeküket tartják szem előtt - egy olyan Magyarország, amely saját nemzetrészeit képes feladni egy-egy brüsszeli vállveregetésért, amelynek megtört identitásánál csak megtört nemzeti akarata kisebb, és amely az anyaország szerepe helyett inkább a mostoha ország szerepét játssza? Hogyan fogunk kiállni saját nemzeti érdekeinkért egy 25 országot magába foglaló közösség keretében, ha azt még akkor sem tudjuk megtenni, amikor a kérdést saját nemzetünkön belül kell megoldani, és amikor még a szomszédos ország is felajánlja segítségét?

Meggyőződésem, hogy a kettős állampolgárság lehetővé tétele nem csak a schengeni választófal felhúzását akadályozná meg, hanem az egész magyar nemzet számára jótékony hatással lenne, hiszen növelné önbizalmunkat, önbecsülésünket és erőt adna ahhoz, hogy helyt álljunk a jövő kihívásaival szemben. Nemeskürty István szavaival élve „nem kicsinyek vagyunk, hanem csonkák”. A kettős állampolgárság pedig a megcsonkítás kissé elviselhetővé való tételét is jelentené. Az elszakított területeken élő nemzetrészeknek így könnyebb lenne megtartani a hitet, hogy érdemes magyarként küzdeni, kitartani és megmaradni, és kevésbé éreznék magukat idegennek, mind a jog, mind a közvélemény értelmében. Nemzettársaink, akik idegenbe kerültek anélkül, hogy elhagyták volna őseink szülőföldjét, nyolcvan év szenvedése ellenére megtartották magyar identitásukat és kötődésüket ahhoz a csonka országhoz, amely a negyvenes évek végétől kezdve lemondott róluk. Most is ők azok, akik megpróbálják felrázni aléltságából a nemzet nagyobbik részét, rámutatva arra, hogy egy átfogó nemzetstratégia nélkül mindannyian vesztesek leszünk. A kettős állampolgárság megtagadása ugyanis elkeseredést, feszültséget, indulatokat és a szélsőségek előretörését vonná magával, amely egyrészt a kitelepülést gyorsítaná fel, másrészt veszélyeztetné a térség stabilitását. Ugyanakkor szomszédaink és az EU országai további bizonyítékát kapnák annak, hogy velünk mindent meg lehet tenni, és ezáltal veszélyeztetnék nemzetünk biztonságérzetét az ország határain belül és kívül.

Itt az ideje annak, hogy az elszakított területeken élő nemzetrészekkel együtt kidolgozzunk egy átfogó nemzetstratégiát, amely nemzetünk egységének kinyilvánítását tűzi ki célul akkor is, ha ez a gyarmatosító hatalmak nemtetszését váltaná ki. Itt az ideje, hogy ne országban, hanem nemzetben gondolkozzunk és nemzetstratégiánk célkitűzéseinek minden mást alárendeljünk. Meggyőződésem, hogy az a folyamat, amelyet a kettős állampolgárság követelése elindított, megállíthatatlan, mert az egy újjászületni vágyó nemzet akaratának kifejezése. Márpedig a nemzet egy lélek, egy eszme, egy akarat együtt élni és együtt még nagy dolgokat cselekedni.

* A szerző az MVSZ Külügyi Bizottságának elnöke.

Az írás a Demokratában jelent meg.

Továbbította az

MVSz Sajtószolgálat